A külső szem egyértelműsége - Harangi Mária
Harangi Mária magyar-francia szakos bölcsészként felvételizett a Színművészeti zenés színházrendező szakára, ahonnan egyértelműen vezetett az útja a zenés színház felé.

- A Színművészeti előtt milyen kapcsolatod volt a színházzal?

- Kisiskolás koromtól nyertem szavalóversenyeket, gimnáziumban Kazinczy-érmet, sőt a gimnázium alatt francia nyelvű diákszínjátszókörbe jártam. Aztán az egyetem alatt az Eötvös Collegiumban hamar összejött egy olyan kis társaság, amelyről kiderült, érdemes együtt színházat csinálnunk, mert hiányzott valami az egyetemi oktatás mellett. Itt lassan a játszó emberből egyszer csak rendező ember lettem, inkább a külső szem nézőpontja érdekelt. Emellett egy kicsit furcsa, deviáns tizenévesként nem popzenekarokért rajongtam, hanem főleg a Domingo-lemezeket gyűjtöttem. Általános iskola második osztályától kezdve jártam zeneiskolába, ahol hegedültem, zenekarban játszottam. Az együtt zenélés öröme tehát nem maradt titok számomra.

- Régóta dédelgetett álom valósult meg, vagy egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztél a Színművészetire?

- Utólag azt mondom, hogy az utam mindig a Vas utca felé vezetett, közben meg az az érdekes, hogy amikor elmentem felvételizni, nem gondoltam, hogy sikerülni fog. Az egy szép véletlen volt a csomagban, hogy nem egyszerűen színházrendező, hanem kifejezetten zenés rendező osztályt indítottak Szinetár Miklós vezetésével. Így nálam a gyerekkorból az opera becsatlakozhatott a színház irányába. 

- Pályakezdőként megrendezhetted Gyöngyösi Levente Gólyakalifáját az Operában. Hogyan fogadtad a felkérést?

- Boldogság és megtiszteltetés volt. Az Operaházban akkor már dolgozhattam Szinetár Miklós mellett társrendezőként, ami életre szóló élményt adott, tehát nem zöldfülű pályakezdőként estem be a nagy operaházi gépezetbe, hanem a tanár úr mellett megismerhettem a rendszert. A tarsolyomban ezzel a tapasztalattal a Gólyakalifát megkapni, már eggyel biztonságosabb helyzet volt. Azért örültem még a Gólyakalifának, mert a Millenárison tartott ősbemutatón nagyon megtetszett Levente világa, az, hogy nagyon sok zenei stílussal játszik, sokféle kort idéz. A bennünk rejtőző személyiség lehetőségeinek kérdése ma is izgat, a Babits-regény pedig szintén meghatározó olvasmányélményem volt. Amikor a feladatot megkaptam, valahogy úgy tűnt, minden nagyon klappol, mintha én választottam volna, ami azért ritka a szakmában kezdőként.

- Hozzád melyik zenés műfaj áll legközelebb?

- Az elején azt gondoltam, természetesen az opera, de most már nehezen mondom meg, melyik a kedvencem. Az elmúlt két évem elsősorban a musicalről szólt, mellette persze csináltam operettet, gyerekelőadást, mesét. Én a musical műfajáért igazából nem rajongok, sőt, kifejezetten finnyás vagyok. Szerencsés helyzet, hogy először a West Side Story talált meg, ami azon kevés musicalek közé tartozik, amit maradéktalanul elfogadok és rajongva szeretek. A Centrál Színházban rendezett Ájlávjú és az Avenue Q a musicalnek egy új csapásirányán születtek, ahol a nagy stábot felvonultató látványszínház helyett hétköznapibb, hozzánk közelebb álló problémákkal foglalkozó történeteket dolgoznak fel egészséges, jó zenékkel. Ezeket kifejezetten szeretem csinálni, és nagy örömmel járok vissza az előadásokra is. Ezért most azt gondolom, hogy nem olyan nagy baj, ha épp nincs opera. 

- Mi jelentette eddig a legnagyobb kihívást? 

- A gólyakalifa biztosan. Az Avenue Q pedig azért, mert egy világsikerről van szó, amiért világszerte óriási, néhol kultikus a lelkesedés. Felelősséget és súlyokat tesz az ember vállára, hogy vajon sikerül-e ezt a világsikert a maga útján tovább lendíteni, nem pedig valami zsákutcába kormányozni. Hihetetlen kihívás volt a Süsü a József Attila Színházban, mert egy generációs legendáról van szó, ahol az emberek Bodrogi Gyula vagy Sztankay István hangjával a fülükben érkeznek az előadásra. Nem is tudom, honnan vettük a bátorságot ahhoz, hogy színházban megpróbálkozzunk a Süsüvel… Szerencsére jól sült el. 

- Min dolgozol most? 

- Ősszel A Fűszermadár címmel készítünk egy előadást Szabó T. Anna meséjéből a Budaörsi Játékszínben, amelyhez Lázár Zsigmondot kértem fel zeneszerzőnek. Székesfehérváron az Alice Csodaországban vár rám. És formálódik még egy terv a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban, ahol Kovács Géza zenés bábelőadásokat, báboperát és szimfonikus, tematikus zenére komponált előadást tervez. Ezekhez hívott engem segítségnek. Egyébként is egyre jobban foglalkoztat a báb mint eszköz és kifejezésforma. Valami csodálatos titka van annak, ahogy egyszer csak megszemélyesül, ahogy élet költözik belé. 

Forrás: FidelioEst

Krupa Zsófia
2009.08.07