San Antonio

A franciák odavannak érte, mert a figura összetettebb az egyszerű papírmasé államügynöknél, különösképpen Bérurier hadnagy iránti ambivalens, szeret-nemszeret kapcsolata teszi húsvér hőssé. Mi - és szerte az európaiak - nem, vagy kevéssé ismerjük a San Antonio-sagát, így szűz szemmel nézhetjük Frédéric Auburtin rendező filmes adaptációját. Ez egyfelől jó, másfelől nem, jelesül körön kívül kerülünk az össze- és/vagy kikacsintós poénokat illetően. 
 
A San Antonio-filmet több könyvből gyúrták egybe, láttuk már ilyesmit, gall vonatkozásban az első Asterix-mozi esetében. A fősodor a francia köztársasági elnök eltűnése és az utána történő hajsza. A kissé hisztérikus főnökség (Michel Galabru) aznapi ébredésének függvényében San Antonio (Alain Delon fiatalabb kiadásban: Gérard Lanvin) hol barátja, Beru hadnagy (Gérard Depardieu) oldalán, hol ellenében nyomoz, a rivalizálás végül elcsöndesül, a barátság, ugyebár, nagy dolog, és együtt göngyölítik fel a zavaros szálakat.  
 
Ne legyenek kétségeink: az ügyet megoldják. De - sejtésünk szerint - mindez csupán apropó, a lényeg, hogy a jellemdús San Antonio alakja kirajzolódjon, s ellenpontozva legyen a Rabelais-i (zabálós-púzós-dugós) Beru figurája által. Mintha mondjuk Apollón és Dionüszosz édestestvérekként parolázna (a görög mitológia előszeretettel állítja őket párba). Budapesti látogatása során Auburtin rendező elárulta, afféle „probléma-megoldóként” csöppent a produkcióba, miután több direktőr mondott agyőt. A film ehhez mérten enyhén rendezetlen, de aki kedveli, ha Depardieu vaskos (altesti) tréfákkal bohóckodik, s hogy Lanvin pedig fess, szeretni fogja a filmet, még ha olykor egy-egy vicc kapcsán ízlésmércéje ki is leng.