Tyne kapitány (George Clooney) igazi tengeri medve: élete a víz, a végtelen óceán, de mostanában rájár a rúd. Halászhajója az utóbbi időben egyre kevesebb zsákmánnyal tér vissza, a fizetés is egyre kevesebb, és a főnök lassan kezd kiakadni. A legénység is lázong az alacsony bérek miatt, és minden jel arra mutat, Tyne kapitány fölött eljárt az idő. A halászidény is a végéhez közeledik, már csak egyetlen útra van lehetőség a lassan beköszöntő tél előtt. De a kapitányt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy belenyugodjon a sorsba. Az idény utolsó útja halban gazdag vidékre vezet; a baj csupán az, hogy egy kivénhedt lélekvesztővel valóságos istenkísértés olyan messzire eltávolodni a parttól.

Hát még akkor, ha a meteorológia olyan ítéletidőt jósol, amilyen régen volt az Atlanti-óceán nyugati partvidékén. Tyne és legénysége előtt ott a választás: visszafordulnak a biztonságos kikötőbe, vagy megpróbálnak halat fogni (és megélni), ám ezzel azt kockáztatják, hogy az évszázad vihara kapja el őket a nyílt vízen. A legénységet ismerve a választás egyértelmű...
A Viharzóna sztárparádéja legalább akkora durranás, mint a címszereplő természeti jelenség: a Sivatagi cápák óta elválaszthatatlan páros, George Clooney és Mark Wahlberg, valamint Michael Ironside (a Hegylakó emlékezetes brutál-harcosa) és a már nem fiatal, de még mindig lenyűgöző Mary Elizabeth Mastrantonio, illeve Diane Lane (Gyilkosság a Fehér Házban, Séta a Holdon) alkotják a látható részt. A kamera mögött pedig olyan nevek, mint a rendező Wolfgang Petersen (aki a Tengeralattjáróval bebizonyította, hogy igazán ért a vizes filmekhez), Az angol betegért Oscart bezsebelő John Seale operatőr és az egészen elképesztő vizuális trükkökért felelős Lucas-cég, az Industrial Light and Magic. Mindent összevetve azonban, a Viharzóna nem csupán kiváló színészekkel, vad katasztrófákkal és hihetetlen digitrükkökkel terhelt alkotás, hanem - meglepő módon - az amerikai halászfalvak életét kőkemény realizmussal bemutató felkavaró dráma is egyben.