Ha csupán a tévéműsor alapján kapnánk felvilágosítást a karácsony mibenlétéről, kábé az alábbi definícióval hozakodhatnánk elő: a karácsony a kosárlabdázó golden retrieverek, valamint Bud Spencer és Terence Hill születésének ünnepe.

Öcséim! Ilyen „parádés szereposztást” ma már csak karácsonykor látni, öreg filmekben! Meg most. Egy, kettő, három, négy! híresség is megmozgatja tagjait a vásznon, hát ha még azt is hozzávesszük, hogy a két Bridges egymás rokona, alighanem kisebb rekordot kapunk.

Ha valamely apokaliptikus pillanatomban arra készülődöm, hogy megnézzek egy romantikus filmet Meg Ryan főszereplésével, első mozzanatként áramtalanítom a tévé közelében lévő elektromos berendezéseket. Aztán jöhet a felmosóvödör.

Szégyenkezve bevallom: majd tizennyolc év szükségeltetett hozzá, hogy rádöbbenjek: a Rambo harci pajtása, Trautman ezredes feltűnik ebben az epizódban. Ez önmagában még nem lenne kuriózum, csakhogy ugyanazon szerepben teszi ezt.

Létezik, hogy John McTiernan (Die Hard, Die Hard 3.) egy nézhetetlenség határait súroló akciófilmet tegyen le az asztalra? De még mennyire! Sőt, a komplett életművét nézzük, teljességgel beleillik a képbe.

„Ich komme wieder!” – ígérte Schwarzi az előző fejezetben, feltéve persze, ha a képernyő sarkában a Pro7 vagy a Sat1 logó tündökölt az ominózus pillanatban. És szerencsére/sajnos (kinek mi a szimpatikusabb) nem a levegőbe beszélt.

Sajnos már csak halovány emlékeim vannak róla, hogy 1994 tájékán milyen tényező hatására kölcsönöztem ki ezt a filmet a sarki videótékából. Mivel a szintetikus tudatmódosító szerek akkoriban szóba sem jöhettek, valószínűleg – bármily szomorú dolog is ezzel szembesülni – bőven elegendő vonzerőnek bizonyult, hogy Van Damme egy pisztolyt markolászott a borítón.

A romantikus filmdráma műfaja örök és legyőzhetetlen, és megvan az a nagyon ritka előnye és sajátossága, hogy sok mindent megbocsáthatunk neki.

Albérletes rémtörténetekkel Dunát lehetne rekeszteni, tiszta sor. Ezért ha el akarjuk kerülni, hogy a néző immúnissá váljon az ijesztőnek szánt fordulatokra, abban az esetben minimum egy mélyen vallásos házinénire kell osztanunk a negatív karakter szerepét. Nos, jelen esetben be kell érnünk egy fura habitusokkal bíró, csúnyácska lánykával.

A modernizált Hamupipőke-sztoriktól jobb helyeken ugyebár illik lavórba hányni, persze akadhat rá precedens, hogy az alkotóknak sikerül mindezt bájosan bugyuta formában tálalni. Lásd a Notting Hill vagy az Igazából szerelem c. műveket.

Vajon miért választanak a filmbéli gonoszok mindig olyan rafinált halálnemeket, amelyek ezer lehetőséget és rengeteg időt adnak a főhősnek a menekülésre - de ki drukkol a gazfickóknak?

A lélek súlyának meghatározása teljesen abszurd vállalkozás, ez olyan mintha az öntudat színét keresnénk. Persze lehet, hogy ennek a 21 grammnak – amit az ember halála pillanatában veszít – semmi köze sincs a lélekhez, csupán a bűnök esszenciális tömege szakad így ki a testből és eredményezi a minimális súlyvesztést.

Hát ez „szeretem” film! Amolyan kalandos, akciós, vicces meg aranyos, és közben meg kemény csávók játszanak benne. Amolyan Tango és Cash. Harley Davidson lesz a Mickey gyerek, amolyan vérbeli motoros csávó, bőrcuccban, fülbevalóval, meg belevaló sebhellyel.

Ha az amerikai tinik nem almás pitét abuzálnak házibulikban, akkor olyan szellemeket, zombikat vagy néhai parkolóőröket keltenek életre, melyek létezéséről álmodni sem mertek volna. Mikor öt huszonéves fiatal úgy dönt...

Ebből a filmből kiderül, hogy nem minden kínai egy „brúklí”, én mégis mindig megnézem az ökleit a sorban előttem mélázó ferdeszeműnek, mielőtt hátrazavarom a sor végére nézelődni. A palacsinta várva is finom.

Az életrajzi mozik népszerűsége többnyire annak köszönhető, hogy az átlagnéző egészen extatikus elragadtatottsági állapotot képes produkálni, ha mások magánéletében turkálhat. Ez a pszichés perverzió képes egészen odáig fajulni, hogy szinte már elvárás, hogy a vászonra vitt delikvens minimum homokos vagy elmebeteg legyen…

Mi, laikusok, azt gondolhatnók, hogy ’92-ben a számítógépes kalózok legfeljebb az Aknakereső és a Pasziánsz primitívebb verzióinak feltörésével múlatták temérdek szabadidejüket. Erre itt a legősibb hackerfilmek egyike, mely bebizonyítja: a szakma kiválóságai már akkoriban is féltve őrzött hadititkok megszerzésére hajtottak.

Truman Capote, az Álom luxuskivitelben ünnepelt szerzője minden bizonnyal az egyik legkülönösebb figura a színes egyéniségekkel amúgy is teli New York-i művészvilágban. A homoszexualitását nyíltan vállaló író, aki különc öltözködése...

Bár a televíziós nyári uborkaszezon a végéhez közeledik, téved, aki azt gondolná, hogy a programigazgatók hanyagolnák a Bud Spencer és/vagy Terence Hill nevével fémjelzett produkciókat. Hisz ezek nézettsége akkor is hozná az elvárt adatokat, ha egy világméretű járvány követően agyevő zombik tizedelnék a lakosságot.